P. SŐTÉR TIBOR Ervin

* Budapest, 1922. augusztus 10.

Miután 1950-ben betiltották a kapucinus rend működését, ő semmiféle papi beosztást nem kapott, papi tevékenységet nem végezhetett. Ha mégis tette, az állami törvények szerint államellenes bűncselekményt követett el. A vád ilyenkor sohasem a keresztény papi hivatáshoz való hűség volt, hanem az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés. Sőtér Ervin atyát 1952. május 27-én letartóztatták, es államellenes szervezkedés, valamint kémkedés vádjával hét évre ítélték. Ha betartja az állami törvényeket, ha tiszteletben tartja az állam és az egyház közti "megegyezést", és titkos hitoktatás helyett inkább futballmérkőzésekre jár, bizonyára nem kerül börtönbe. De ő javíthatatlan volt. 1940. augusztus 29-én lépett a kapucinusok rendjébe. 1944-ben tett örök fogadalmat Budapesten. 1946-ban szentelte pappá Meszlényi Zoltán püspök Esztergomban. 1948-tól kisszemináriumi prefektus Tatán. 1949-től hitoktató Budapesten a Sziget utcai általános iskolában. A rend feloszlatása (1950) után elmegy segédmunkásnak, de papi hivatását titokban továbbra is gyakorolja.

1952. augusztus 27-én az ÁVH kiadja a parancsot Bulányi György és Juhász Miklós piarista szerzetesek, Ikvay-Pfeiffer László szécsényi káplán, Boros-Braun István kassai egyházmegyés, Sigmond-Strecke Ernő esztergomi egyházmegyés lelkész, Sőtér Tibor Ervin kapucinus szerzetes, valamint Jolsvai Hedvig szociális testvér és Vadas Éva szociális missziós testvér letartóztatására. A "szervezkedés" további tagját, Lakos Endre szegedi lelkészt augusztus 28-ról 29-re virradó éjszaka tartoztatják le, és reggelre már Budapestre szállítják.

Bírósági tárgyalásukra 1952. december 10-én kerül sor. Sőtér Ervint államellenes szervezkedés és kémkedés vádjával 7 év börtönre ítélik. Raboskodott a Gyűjtőfogházban és Vácott. Ez utóbbi fegyházból szabadult 1956. október 27-én, a forradalom napjaiban. 1956 novemberében már jelentkezik a bécsi kapucinusoknál. Néhány évig a magyar menekültek lelkipásztora Franciaországban és Svájcban. 1965től végleg Ausztriába költözik. Sőtét Ervin atya 1987 májusában és novemberében a bécsi kapucinusok kolostorában volt szíves fogadni bennünket, hogy készülő könyvsorozatunkat segítendő beszámoljon magyarországi meghurcoltatásának részleteiről. Jelenleg (2001) a rend klagenfurti házában működik. Aki Móron betér a kapucinusok templomába, az egyik festményen Szent Ferenc képében Sőtér Tibor Ervin atya arcmását láthatja.

OPERÁCIÓS TERV Budapest, 1952. augusztus 27.

A BULÁNYI GYÖRGY volt piarista szerzetes vezetése alatt álló illegális szervezet vezető tagjának őrizetbe vételét az alábbi terv szerint hajtjuk végre:
[...]
VII. brigád, Vezetője: Szák János áv. fhdgy.
Tagjai:
1 fő a VI/1osztályról,
Molnár György áv. szds.
1 gépkocsi az 1/2 osztályról.
Feladata: SŐTÉR TIBOR volt kapucinus szerzetes személyes megismerése a F. V. V. személyzeti osztályán, ahová SŐTÉR be lesz rendelve, 15.30-tól figyelése, és utcán őrizetbe vétele. 23 órakor Szilágyi Dezső tér 4 sz. alatti lakásán házkutatást tartanak. Az őrizetest és a házkutatási anyagot a VI. főosztályra szállítják. (Belügyminisztérium V-140/907 sz. vizsgálati dossziéja. Történeti Hivatal, Bp.)

Miért tartóztatták le Főtisztelendő Pátert? - Mivel a tilalom ellenére papi tevékenységemet, - mint ifjúsági lelkész és hitoktató, a volt Sziget utcai nagy Általános Iskola kinevezett hitoktatója - tovább folytattam. A rend feloszlatásával megszüntették ezt az állásomat, és az 1950-es nyári események folyamán megszűnt a kapucinus kolostorunk is, ami Budán, a Fő utca 32 szám alatt volt. Ennek a rendnek voltam tagja 1946 óta mint fölszentelt páter, és 1936 óta mint kapucinus fráter. Amikor az állam megvonta a rend működését, attól kezdve nem volt szabad nekünk lelkészi tevékenységet nyilvánosan folytatni.
Az állam megadta a lehetőséget, hogy az öreg pátereket papi otthonokba helyezzék el. A középkorú páterek egy részét az egyházmegyékbe mint papi tevékenységet betöltő káplánokat vagy plébánosokat helyezték el. Az fiatal korosztálynak, 24-35 év között, az állam lehetőséget adott arra, hogy segédmunkásként helyezkedjen el. Ennek folytán jelentkeztem a Beszkártnál. Kocsivezető akartam lenni, mert hat hét alatt kiképeztek volna, és így meg tudtam volna keresni a mindennapi kenyeremet és a megélhetésemet. A Hámán Kató telepen voltam egy időben segédmunkás, bádogos, lakatos a hegesztő műhelyben a Beszkártnál addig, amíg a kocsivezetői tanfolyam elkezdődött volna. Amikor eljött ez az idő, annyira megszerettek a munkatársaim a telepen, hogy lebeszéltek róla. Azt mondták:
- Sőtér szaki, maradjon itten mivelünk, ne menjen el kocsivezetőnek. Mi majd képezzük magát betanított segédmunkásnak, és így meg tudja szerezni a kenyerét. Nem kell magának elmennie." Így az ő rábeszélésükre ott maradtam, és mint betanított munkás dolgoztam.
Ez alatt az idő alatt viszont nem hagytam fel a papi működéssel. Délután, a munka befejezése után 4-től 10 óráig tovább tanítottam az egykori iskolás gyerekeimet magánlakásokon. Azonkívül a Katolikus Ifjúsági Munkásmozgalomnak is egyik vezetőségi tagja voltam, mert az különböző csoportokra volt beosztva. Ezt a szervezetet is feloszlatták 1948-ban, tehát nem volt lehetőség, hogy nyilvánosan vezethessük. Ennek következtében besúgók és kémek révén állandóan figyeltek, hogy hova megyek, mit csinálok. Egy ideig tűrték, de amikor elegük volt az eddigi papi működésemmel, amit engedély nélkül folytattam, elhatározták, hogy azokat a papokat, szerzeteseket, és apácákat, akik hasonlóképpen lelkipásztori munkát folytattak, valamiképpen eltávolítják, hogy ne legyen kapcsolatuk az ifjúsággal. Tervbe vettek egy újabb kirakatpert, amelynek a püspöki feje a váci püspök lett volna.
A letartóztatás egy délután és egy éjszaka történt, 1952. augusztus 28-ról 29-re virradó éjszaka. Körülbelül harminc-negyven papot, szerzetest tartóztattak le, többek között engem is a következő formában: A munkahelyemre jött egy értesítés, hogy a munkavezető igazgató szeretne velem személyesen beszélni az Akácfa utcai Beszkárt központban. A személyzeti vezető, az igazgató megadta a pontos dátumot, hogy 28-án délután 3 órakor kell megjelennem nála az irodában. Tudtam, hogy ez olyan idő, amikor oda tudok menni, mert délután 4-kor kellett újra felvenni a munkát esti és éjszakai beosztásban, a Hámán Kató telepen.
A következő formában játszódott le az egész. Az előtte való nap, 27-én este kellett egy lámpa és villany javítást csinálni a Beszkárt központban. Mi bent voltunk a Beszkárt székházban, és én akkor telefonon megkérdeztem, hogy bent van-e az igazgató, mert akkor holnap délután helyett most is tudna velem beszélni. Visszajött a válasz, hogy Sőtér elvtárs holnap délutánra van beiktatva 3 órára, abban az időben kell neki megjelenni.
Elkövetkezett a másnapnak ez a 3 órája. Odamentem a központba, fölmentem a II. emeletre. Már nem emlékszem a nevére, aki fogadott. Elbeszélgetett velem, hogy hogyan érzem magamat, hogyan szoktam bele a munkába, jól érzem-e magam, mik a terveim, nem akarok-e esetleg szakmunkás lenni, tanfolyamra menni, stb. Ilyen formában beszélgetett velem. Mondtam, hogy nézze, egy-két éven belül én megtanulom mindazt, amit a lakatos, hegesztő szakmában és a bádogos szakmában dolgoznom kell, és akkor leteszem a vizsgát, ha akarják. Barátságos szóval, kézfogással, kedvesen búcsúztunk el. Nekem csak az tűnt fel, hogy ugyanabban a szobában nemcsak az igazgató volt, hanem két férfi is ott ült a kanapén, és végighallgatta a mi beszélgetésünket.
Amikor elbúcsúztunk, lementem az utcára. Alig mentem tíz-tizenöt lépést, az a két férfi, aki bent ült az irodában, odaugrott mellém, és azt súgták nekem, hogy minden feltűnés nélkül üljön be az autóba, és ne adjon semmi életjelt arról, ami itt most történik. Ez a két "fogdmeg" férfi jobbról, balról belém karolt, ugyanakkor egy nagy orosz fekete Pobjeda kocsi odaállt a járda mellé. Betuszkoltak az autóba, a hátsó ülésre, a két férfi mellém ült. Száguldó tempóval, lefüggönyözött ablakokkal bevittek a Gyorskocsi utcai ÁVÓ székházba, minthogy budai lakos voltam. Ez a budai ÁVÓ volt a Gyorskocsi utcai törvényháznak a birtokosa és tulajdonosa. Én ismertem ezt a házat kívülről, belülről, mert mint fiatal páter sokszor helyettesítettem a kapucinus börtönlelkészt. Nekem nem volt ismeretlen hely. Ők azt hitték, hogy én nem tudom, hogy hova kerülök, ezért bekötötték a szememet, úgy vittek, mintha mindent el akartak volna palástolni. Tudtam, hogy hol vagyok, csak azt nem tudtam, hogy tulajdonképpen miért fogtak el. Gondoltam, talán a papi tevékenységemért, de hát az nem volt olyan nagy bűntény, hogy emiatt ilyen nagy cirkuszt csináljanak. Bár az ÁVÓ-nak akkor rettenetes híre volt.
Azon az éjszakán egyedül voltam a zárkában. Éjjel fél 12-kor vittek föl először kihallgatásra, ami több mint másfél órán keresztül folytatódott különböző keresztkérdésekkel. Visszavittek a zárkába, és reggel úgy 6 óra, fél 7 tájban megint felvittek kihallgatásra, és órák hosszat először egy, aztán másik kihallgató tiszttel folyt ez a kihallgatás. Ez volt az a bizonyos agymosás, ami két héten keresztül, éjjel-nappal különböző időben történt, és a legbrutálisabban. Nem vertek meg, nem tudtak megverni, mert én 1944-től kezdve írógéppel több száz oldalas élettörténetet írtam, amiben minden lépésem, minden cselekedetem, mindenkivel, akivel összejöttem és lelki beszélgetést folytattam, minden le volt írva. Az albérleti szobámban találták meg, mert amikor letartóztattak, egy másik csoport a lakásomra ment, az egészet felforgatta, és minden iratomat, minden könyvemet, amit találtak, elvittek. Egy évre rá nyitották aztán ki a szobámat, ami kellemetlen volt a tulajdonosoknak is, mert abból éltek, hogy kiadták a szobát. Tehát egy évig le volt pecsételve. Mielőtt kihallgattak, előtte elolvasták az életrajzomat, és a lelki beszélgetéseket kiforgatva azt állították, hogy ezek a beszélgetések az államszervezet megdöntésére irányuló összeesküvések voltak. De hát ők látták az egész életemet, és ez mentett meg, hogy nem verték le a vesémet, és nem tettek tönkre, mint másokat. Akármikor, ha kérdeztek, mondtam nekik, hogy tessék elolvasni ezen és ezen az oldalon, ezt és ezt a jelenetet, stb. Ezzel tudtam őket revolverezni, és ezért nem bántottak.
- Meg is semmisíthették volna. Mondhatták volna, nem érdekli őket a napló.
- Ezt ők nekem sohasem mondták, de én tisztában voltam vele, hogy ők mindent tudnak, és amire én nem tudtam jól visszaemlékezni, azt is tudták, hogy tévedek, mert ez nem így volt. Így tudtam meg tulajdonképpen, hogy elolvasták. Még egyszer már nem tudnám megírni, pedig szenzációs lenne.
Amikor azon a bizonyos napon a kapucinusoknál reggel 9-kor titokban miséztem és utána gyóntattam is, érdekes volt, hogy annyian jöttek gyónni, és mindenkinek könnybe lábadt a szeme, mindenki olyan érzékeny búcsút vett tőlem. Én nem tudtam ezt mire vélni. Azt tudtam csak, hogy délután megyek arra a bizonyos találkozásra. Amikor már börtönben voltam, akkor jöttem rá, hogy a Gondviselés ezeknek az embereknek még egy utolsó találkozási lehetőséget adott velem, - mert 7 évre ítéltek el a semmiért. Ezek az emberek valahogy megérezték az isteni Gondviselésen keresztül, hogy ez az utolsó lehetőség.
Amikor már börtönben voltam, és egy évig teljesen egyedül, magánzárkában, rengeteget tudtam ezekre a részletekre visszaemlékezni, imádkozni, elemezni, hogy mi volt tulajdonképpen. Attól kezdve voltam magánzárkában, amikor behoztak. A tárgyalás december 10-én volt. Az ÁVÓ-ról átvittek a Markó utcába. Zárt ajtók mögötti géppisztolyos tárgyalás volt, ahol a Jónás megkapta a papírost az ÁVÓtól, hogy hány évet kapok. Én kaptam viszonylag a legkevesebbet.
Lakos Endre vádlott-társam szegedi egyetemi lelkész volt. Később bécsi lelkész lett. Azt hiszem, 15 évet kapott. Ikvay László, aki a Katolikus Munkásifjaknak volt az igazgatója Budapesten, talán 20 évet kaphatott. Bulányi Györgyöt, azt hiszem, életfogytiglanra ítélték. Zsigmond Endre az Angolkisasszonyoknál volt hittanár. Talán 20 évre ítélték. Pedig már akkor hatvan éves volt. Boros Pista már meghalt.
A vád államellenes összeesküvés, amerikai kémkedés volt.
- A bíróság szerint miben nyilvánult ez meg?
- A rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés vezetőségi tagja voltam, ami természetesen kitalált volt. A többieket csak hírből ismertem. Mindenki a maga területén csinálta a papi munkáját. Nem vallottunk be semmit, én is csak a lelkipásztori munkásságnak fogtam fel, soha eszembe sem jutott szervezkedni. Az amerikai kémkedésem is olyan volt, hogy valóban egy katonát akartam megmenteni, aki dezertált. Három napig a kolostorban tartózkodott, és összeroppant. Magyar katona volt, azt hiszem Heresznyei Lajosnak hívták. Őt befogták agent provocateaurnek. Titkos katonákra kellett neki kémkedni. Ez a parasztgyerek összeomlott. Egy hajnalon, amikor én a templomban imádkoztam, becsöngetett. Elmondta, hogy mi van vele, és kérte, hogy valahogy bújtassam el, mert meg akar szökni. A jó szívemmel akkor mindent elhittem. Felvittem a kolostorba, a szobámba, és három napig bújtattam. Akkor beszéltem a provinciális atyával, és ő azt mondta, hogy azonnal el kell mennie ennek az embernek, mert nem kompromittálhatjuk az egész kolostort. Ez is be volt írva a naplóba, így lettem én amerikai kém. Meg azért is, mert az amerikai követségen volt egy közvetlen tisztviselő ismerősöm, - ez még a negyvenes évek vége felé történt, amikor én a Sziget utcában voltam hitoktató. Bementem az amerikai követségre, és akartam ezzel a tisztviselővel beszélni. Magyar származású volt, a szülei kivándorlók voltak. Ő már Amerikában született, de tudott magyarul. Akkor volt ez a buta Standard-kémkedési per az amerikaiakkal, meg az angolokkal. Ez a férfi mondta nekem, hogy nem mehetünk bele ilyen veszélyes játékba. Mert én a katona miatt mentem oda segítségért. Ez a tevékenységem mind bele volt írva a naplóba, hogy én meg akartam menteni ezt a katonát. Ők átfordították az egészet kémkedésre. Így lettem amerikai kém, és ezért kaptam 7 évet.
A tárgyaláson kérdezték, hogy bűnösnek érzem-e magamat. Mondtam, hogy nem, mert én mint pap, csak a lelkipásztori kötelességemnek tettem eleget. Én ebből élek, ebből halok, és ezt szívem-lelkem mélyéből csinálom. És ez sem volt kémkedés, hanem egy emberi életnek a megmentése. Különben is a 7 évet én keveselltem, mert valamikor azt tanultam a gimnáziumban, ha valaki kémkedik, azt agyonlövik. Egyébként pedig ezt a 7 évet sem érdemlem meg, mert nincsen alap és ok rá, de egyet tudok mondani Önöknek, hogy ártatlan vagyok, és ez az ítélet, és ez a bánásmód, amiben itt részem van, ez a hitemben és az Isten iránt való szeretetemben csak annál jobban megerősít.
- Elég!!! Nem engedem! Ne beszéljen többet! - ordította és megvonta tőlem a szót Jónás bíró.
A 7 évből pontosan 4 évet és 2 hónapot ültem le.
- Milyen volt a bánásmód a börtönben?
- A börtöni bánásmód, ameddig a belső őrség is kék ávós volt, brutális.
- Melyik börtönben raboskodott?
- A letartóztatásomtól kezdve az ÁVÓ-n voltam a rákövetkező év, 1953. január 21-ig. December 10-én volt az elítélésem a Markó utcában. Onnan elvittek január 21-én a Gyűjtőfogházba, ahol körülbelül 1954 április-májusáig voltam. Onnan átszállítottak a váci fegyházba, ahol szabadulásomig, 1956. október 26-ig voltam.
- Kikkel raboskodott együtt papokkal?
- Csávossy Elemér jezsuitával Vácott, Balázs Lajos, a belvárosi plébánossal, Asztalos János, a pócspetri pappal és Mécs Lászlóval, a nagy papköltővel. Raboskodtak ott papok legalább negyven-ötvenen. Zárt osztályok voltak, és ha a gombüzemben dolgoztunk, ott összejöttünk, egyébként több, mint ezer ember volt.
- Hogyan szabadultak ki?
- A belső őrség igazságügyi őrség volt. Csak a külső őrség volt a kék ávós. Amikor már harmadik vagy negyedik napja tartott a forradalom, akkor a belső őrség letette a fegyvert, elhagyták az osztályt, bezárva hagytak minket a cellákban, meg az osztályok is le voltak zárva. Ők elhagyták a börtön épületét, kimentek az utcára sorba állni. A fölkelő katonák meg a szabadságharcosok követelték a politikai foglyok szabadon bocsátását. A kék ávósok tartották magukat. Aztán fegyverdörgés, sok zűrzavar. Azt hiszem, ez egy szombati napon történt. Körülbelül három-négy órás huzavona után feltörték a rácsokat, és mondták, menjen mindenki, ahová akar. Papírt nem kaptunk, de még a ruhánkat sem kaptuk meg. Rabruhában jöttünk ki.
A váci plébániára mentünk a többi pappal együtt. Az egyik rabtársam a váci plébánián volt káplán, és a székesegyház orgonistája volt. Őt nem ismertem a börtönből, de volt egy fiatal klerikus, akit, azt hiszem, a Zadravecz István püspök szentelt föl titokban. Ő civilben a váci süket-néma intézet pedagógusa volt. Amikor meghallotta, hogy ostromolják a váci börtönt, hogy kiszabadítják a politikai rabokat, ez a fiatalember jött be a többi felkelővel együtt, és mindenütt ordította a nevemet és keresett. Kuthy Lászlónak hívták, azt hiszem kivándorolt Dél-Amerikába.
- Volt-e valamilyen lelki haszna, hogy Önök ott voltak közöttük?
- Sok. Mi adtuk a reményt, mi voltunk mindig az a fáklya, ami az emberekben a reményt éltette. A zárkában tudtunk beszélgetni. Minden harmadik-negyedik hónapban volt zárkacsere, és így mindig másokkal jöhettem össze.
A legszebb élményem az volt, hogy egy börtönőr, aki valamikor a váci püspöknek volt az inasa, becsempészett misebort, amit picike kis fiolába, mint orvosságot egy ferences páter, aki a rabkórházban volt, beöntötte. Ő adott ostyát is, amiben az orvosságot szokták bevenni. Azzal tudtam misézni. Karácsony este, amikor már bezártak bennünket, akkor a WC paraván mögött elbújtunk, és ott elfüggönyöztük magunkat, hogyha a smasszer benéz a lyukon, ne lássa, mit csinálunk. Papírokra felírtuk a mise szöveget, mindenki, amit tudott belőle. Ezeket elrejtettük, s ennek alapján állítottuk össze a mise-kánont közösen. Kétszer vagy háromszor miséztem csak. Egyszer húsvétkor, egyszer karácsonykor, s egyszer pünkösdkor hajnalban. A zárkatársaimat meggyóntattam, megáldoztattam. Ez volt a legszebb élményem. Különösen szomorú élményem nem volt, mert először, amikor letartóztattak, azon gondolkodtam, hogy vajon miért engedte meg ezt a jó Isten. És akkor rájöttem, hogy ez az isteni Gondviselés akarata, és egyszerűen bele kell nyugodni az Ő tervébe. Amit Ő akar, azt el kell fogadni. Aztán átvittek a Gyűjtőfogházba, és bedobtak a zárkába, ahol egy évig egyedül voltam, s ahol nem volt semmi, csak a négy fal meg egy fapriccs meg egy kübli, ahol az ember a dolgát el tudta végezni. Az ablak is olyan magasan volt, hogy csak az eget lehetett látni, az udvarra sem lehetett kilátni.
Amikor oda bedobtak, letépték rólam a Beszkárt ruhát, és egészen ruha nélkül voltam. Egymás után dobálták be az alsó ruhát, a gatyát, inget, halina nadrágot, kabátot. Pucérra levetkőztettek, becsapták az ajtót, és azt mondták, öltözködjek fel.
Apám művészettörténész volt, rengeteg művészi kiadványa, illusztrált könyve, óriási értékű könyvtára volt, ahol én valamikor gyerekkoromban, nyolc-tíz évesen láttam azt a jelenetet, amikor Szent Klára beöltözik a ferences ruhába, hajával eltakarva nemi részeit, szintén meztelenül letérdel a földre, megcsókolja ezt a ferences ruhát, és úgy öltözködik fel. Önkéntelenül is ez a jelenet jutott eszembe, amikor én is ott voltam pucéran, és bedobták ezeket a göncöket, hogy öltözzek fel. És ugyanúgy, ahogyan a képen láttam gyerekkoromban, letérdeltem a cella padozatára, és azt mondottam: Eddig én akartam kapucinus szerzetes lenni, most pedig a Te akaratod, hogy az életemet olyan pucér, mindentől megfosztott formában folytassam, a saját akaratomról lemondva, mint ahogy Szent Ferenc és Szent Klára is az életükben megvalósították. És akkor kibuggyant a könny a szememből (mint ahogy most is elsírja magát HVKJ), és azt mondtam magamban, hogy mostantól kezdve csak azt teszem, azt folytatom életemben, amit te akarsz. Ez volt életem legboldogabb pillanata egész letartóztatásom alatt. Ez adott erőt. A jó Isten kegyelme valóban velem volt.
Akárhányszor összejöttem a börtöntársaimmal, akik mindig nagy reménységgel számítottak szabadulásra meg amnesztiára, akkor mindig azt mondtam: "Gyerekek, én 7 évre vagyok elítélve. Mikor fogok szabadulni? 1959. augusztus 28-án. Addigra betábláztam magamat, és én mindig nyugodt vagyok, és nem fogok letörni. Ha eljött az amnesztia, az április 4-e, meg a november 7-e, és nem szabadultunk, nem számít. Én be vagyok állítva a 7 évre, én akkor fogok szabadulni. Ha a jó Istennek más az akarata, és előbb fogok szabadulni, akkor nyertem, és akkor boldog leszek. De addig én be vagyok állítva erre az időszakra, és nem hagyom magamat lelkileg összetörni, ha nem az sikerül, amit én akarok. Én azt akarom, amit az úristen akar, és ez fog engem elvinni a szabadulásig."
- Mit érez Főtisztelendő Páter azok iránt, akik ezt a sok szenvedést okozták?
- Szerencsére nem haragszom rájuk. Szeretnék egyszer találkozni velük, azzal a néhány tiszttel, akik annak idején olyan nagy legények voltak. Szeretném tudni, harminc-harmincöt év után hogy látják a dolgokat, és vajon még mindig abban a formában kezelnének-e, mint ahogy annak idején engem elítéltek. A legtöbbje karrierista volt. Parasztgyerekek voltak, akik a semmiből egyszerre nagy urak lehettek. Ruhájuk, élelmük, kenyerük volt, nők voltak, pénzük volt. Durván beszéltek velünk. A rabok egymás között tegeződtek, de arra már nem emlékszem, hogy az őrök, meg a többiek tegeztek-e. Én együtt voltam Eszterházy Pál herceggel, Vörös Jánossal, a híres hadügyminiszterrel. Sok ilyen ember volt ott. Az istállófiú meg a miniszter pertuban voltak egymással. Gyűlöletet nem érzek senki iránt, és nincs is mit megbocsátanom, mert nem haragudtam rájuk. Ezek szerencsétlen emberek, akik belekerültek egy furcsa világba, ami nekik jólétet biztosított, és azért csinálták. De száz százalékos meggyőződésük tényleg csak az egészen buta és tanulatlan embereknek volt. Aki egy kicsit belátott a kulisszák mögé, az rögtön látta, hogy ez egy borzalmas dolog.
Az egyház számára egészen biztos hasznot hozott ez a sok szenvedés, megpróbáltatás. Engesztelés volt az úristen számára, nem múlott el haszontalanul. Úgy érzem, a világ legboldogabb embere vagyok, és nem cserélnék senkivel!
- Akkor is boldognak érezte magát, amikor a börtönben volt?
- Először, amikor átbillent az első sokkos meglepetés az Istenbe vetett mély hitbe és bizalomba, attól az időtől kezdve egy teljes lelki megnyugvás szállta meg a szívemet, és átadtam magamat teljesen az Úristennek. Attól az időtől kezdve óriási kegyelemnek tartom, hogy ez mind így történt velem. Minden szenvedésem, minden megpróbáltatásom, minden megaláztatással, gorombasággal egyetemben, mert tulajdonképpen az volt az az óriási kegyelem az úristen részéről, hogy nekem nem kellett Magyarországon évtizedekig továbbra is segédmunkásnak, és névtelen senkinek lenni, és állandóan csak titokban folytatni a papi munkásságom, abban a rettegésben, hogy mikor kapnak el, és mikor kerülök megint börtönbe. Ez volt az óriási kegyelem, hogy azt a 4 év és 2 hónapot átszenvedtem. Ez volt az ugródeszka, hogy amikor a forradalomjött, akkor végleg elhagyhattam ezt az úgynevezett kommunista paradicsomot, és egy szabad világban újra kapucinus szerzetesként, szakállal, napi rendszeres misézéssel, rendszeres lelkipásztori munkával élhetem a szerzetesi életemet. És hála a jó Istennek, ezalatt a hosszú idő alatt - idestova harminc éve, hogy elhagytam Magyarországot - nagyon beletaláltam az itteni kapucinus papi életbe. Nem cserélnék senkivel, ha milliókat adnának is, hogy hagyjak fel, és éljem a világi életemet. Semmilyen körülmények között nem csinálnám, mert tudom azt, hogy van Isten, tudom, hogy amit teszek, az az ó imádására van, és halhatatlan lelkünk üdvösségére. És ezért érzem magam a világ legboldogabb emberének.
- De azért bizonyára azokat is becsüli, akik otthon maradtak, és vállalták a veszélyekkel járó lelkipásztori hivatást.
- Nagyon is becsülöm, mert ők a nehezebbet választották. Mindenkinek bele kell a saját sorsába törődnie, és azt az utat kell járnia, amit az isteni Gondviselés, és a saját lelkiismerete mond neki. Ha a lelkiismeretünk szavára hallgatunk és nem mindenáron a saját elgondolásunkat akarjuk keresztülvinni, akkor a helyes úton maradunk. Ez az a bizonyos arany középút, ami tulajdonképpen minden keresztény és minden hívő embernek az útja.
- Levelezni lehetett a börtönben, csomagot kaphattak?
- Nem lehetett, és nem kaphattam csomagot sem. Csak miután Sztálin meghalt, s Nagy Imre lett a miniszterelnök, akkor volt egy enyhülési folyamat. Attól az időtől fogva adhattunk először életjelt magunkról. De én akkor sem kaphattam semmit, mert én amerikai kém voltam. Nekem várnom kellett, talán a rákövetkező év nyaráig, amíg nagy nehezen az édesanyám végre megtudta, hogy élek.
- És akkor meglátogathatta? Addig azt sem tudta, hogy él-e vagy meghalt?
- Abban az időben, a Rákosi időben akit letartóztattak, senki sem tudta a rokonságban, hogy él-e, vagy meghalt-e. Ez rettenetes időszak volt! Ez volt a lelki kínzás. Amikor anyám megtudta, hogy engem letartóztattak, - akkor hatvan év körül volt - börtönről börtönre járt, és mindenhol elutasították. Mindenhol azt mondták, hogy nincs itt, nem tudjuk, ne keresse, hagyja a dolgot, magának is baja lehet belőle. Úgyhogy anyám akkor összetört, mondták a rokonaim, a nővérem, meg a bátyám, akik akkor még életben voltak. Az egy borzalmas korszak volt!
Elítélés után sem volt szabad hírt adni, az egy titkos elítélés volt. Ez nem szerepelt az újságban, nem volt nyilvánosságra hozva soha.
- Ez a titkosság miben állt? Hogy géppisztolyos őrök álltak az ajtóban?
- Bezárt ajtók mögött, mindenki megkapta a szerepét: a bíró, az ügyész, és nem engedtek be senkit a terembe. Csak mi voltunk bent és a kommunista meghívottak.
- A védő mit mondott? Mondania kellett valamit.
- A védő csak annyit mondott, hogy tekintettel arra, hogy fiatal korában került be a kolostorba, ebben a világban nőtt fel, más világot nem ismert, és ilyen formában kéri, hogy ne nagyon szigorúan, hanem enyhébb ítéletet hozzanak. Mert abban az időben még olyan fiatal volt, hogy nem láthatta be, hogy tulajdonképpen mit csinált. Ez volt a védése, de ez volt a leggyengébb érve. Részletekbe nem ment bele, hanem inkább kiemelte az én bűnös tevékenységemet, a szervezkedésemet.
- Ügyvéd létére?
- Igen. Ügyvéd létére. Ő is kirendelt személy volt, velem nem is beszélt. A Jónás is megkapta az ÁVÓ-tól, hogy a Sőtér ennyi és ennyi évet fog kapni, meg a Zsigmond, a Bulányi, meg a többiek ennyit meg ennyit fognak kapni. Ő már nem tudott semmit se változtatni. A Jónás ugyanolyan "marionett" figura volt, mint mi.
- De Jónás szívből csinálta.
Azt én nem tudom. Én őt nem ismertem, nem is találkoztam vele. Vagy talán egyszer vittek a Jónáshoz a tárgyalás előtt, amikor ő nekem felolvasta az egész dolgot, és valamit alá kellett írni, valami rémlik. Úgy beszélt velem, mintha megrögzött gazember lennék, aki a rendszert fel akarja forgatni. Aztán hallom, hogy nagyon csúnya vége lett ennek a Jónásnak.*
(Sőtér Tibor Ervin OFMCap)

* Dr. Jónás Béla 1956 november 4-én öngyilkos lett.

Forrás : Hetényi Varga Károly: Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában - 2.kötet, 403-412. oldal
Lámpás Kiadó 2002